Ingervadász

 A Zágrábban töltött harmadik napunk annyira gagyi volt, annyira semmilyen, hogy meg sem érdemelné, hogy bekerüljön a blogba. Viszont a racionális és jól áttekinthető blogvezetés híve vagyok, és nem viselném el, ha a hiányos matematikatudásomnak tulajdonítanátok, hogy a negyedik nap után a hatodikra ugrok. Így elmesélem, hogy jó turistákhoz méltón végigsétáltuk a látványosságokat a horvát fővárosban, mutogattunk a magas templomokra meg rácsodálkoztunk a rácsodálkoznivalókra. Nagyon szép a város, bla bla. Lapozzatok fel egy erről szóló könyvet, vagy guglizzátok ki. Aztán hazamentünk a szállásunkra, leköltöztünk a pincébe, mert a család maradék része visszatért, és family guyt néztünk. Ugye ez az a nap, amikor minden bolt zárva volt, kész szerencse, hogy egy talponevőben akkora grill hamburgert találtunk, meglehetősen olcsón, hogy majdnem belerokkantunk, mire megettük. A csapból meg folyik víz. Mivel a pince is meglehetősen sok szúnyog otthonául szolgált, úgy döntöttem, nem szenvedek végig még egy estét, és felállítottam a sátrat bent a szoba közepén. Így maradt a bőrfotelek helyett (luxuspince, mert a couchsurfingeseket amúgy is itt szállásolja el Filip) a kemény föld, de csípés nélkül megúsztam. Ennyit Zágrábról.

Másnap végre elkezdhettünk a tenger felé nyomulni. Az autópálya felhajtójánál tíz perc után felvett egy szerb kamionos, hatalmas figura, verte a légkondit, mer nem működött, meg a hasán felhúzta a pólót, úgy vezetett. Hát az a bendő is látott már pár korsó sört. Mindenesetre egészen Rijekáig hozott minket, már csak be kellett stoppolni a városba, és ez is megvolt tíz percen belül. Először egy rendőrautó előtt akartunk fuvart szerezni, de ránkvijjogtak a különböző hangú kürtjeikkel, így mint egy hülye, odamentem, hogy lehet-e itt stoppolni. Kommandósok voltak, ahogy közeledtem, kinyílt a hátsó ajtó és kinézett még egy katona, méghozzá egy elég nagy puskával a kezében. Mondták, hogy itt nem lehet. Kérdeztem, hogy a másik úton lehet-e. Ott lehet. 

Megérkeztünk hát a tengerpartra, egy óriási kikötőbe. Az "esetleg" szállásunk időközben módosult "tutinem" szállásra, így elkezdtük a padokat nézegetni, hogy mégis hol kéne felváltva aludni este. Megkérdeztük a helyieket, hol lehet fürdeni, buszoztunk kicsit a partig, aztán az indulásunk utáni hatodik nap, délután három órakor teljesítettem az elsődlegesen kitűzött célt: Fejest ugrottam az Adriai-tenger lágy hullámai közé. Ha már leértünk a tengerpartra, el sem akartunk menni, egész délután fürödtünk, meg napoztunk. Van mellettünk egy uszodakomplexum, legalább három feszített víztükrű medencével, óriási boltívre felszerelt reflektorokkal, meg úgy általában nagyon rendben. Úgy határoztunk, hogy a parton fogunk aludni, a fövenyen, a hatalmas uszoda jótékony fényének szélén. Megvacsoráztunk (májkrémes kenyér), majd elfoglaltuk a szállásunkat. Beszélgettünk még vagy fél tizenegyig, aztán a tenger felől jövő széltől hálózsákba menekülve elaludtunk. Az éjszaka eseménytelenül telt. Reggel egy falkányi macska figyelt minket a távolból, meg sirályok ordibáltak a fejünk fölött, aztán a Nap hamar kiűzött a takaró alól, és csak bámultam bele a tenger végtelenjébe. Próbáltam magamba szívni amit látok, feldolgozni az egész hetet, élményeket raktározni, tapasztalatokat elemezni. Azt hiszem, erre csak akkor leszek képes, ha hazaérek. Nem akarok több pénzt váltani, hosszú távon nem lehet bírni a csövezést, és a környéken sehol sem kaptunk ingyen szállást. Szinte vissza sem írtak az emberek. Az ezerkilós táskákkal pedig nem olyan kényelmes élni. Ma még lestoppolunk Lovranba, vagy az egyik környékbeli faluba, aztán holnap reggel valószínűleg hazafelé vesszük az irányt. Egy hete vagyunk úton, és az elsődleges célokat teljesítettük. Vár a Megye, Zsákos Bilbó.