Ingervadász

Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádom a statisztikákat, szóval álljon itt egy kis összegzés a nyaralásról:

Teljesített táv: Kb. 1600 km, ebből stoppolás kb. 1250 km, tömegközlekedés kb. 350 km.

Összes eltöltött idő: 9 éjszaka, ebből Magyarországon 3 éjszaka (2 Budapest, 1 Pécs), Horvátországban 6 éjszaka (3 Zágráb, 2 Rijeka, 1 Rovisce).

Szálláshelyek: 6 éjszaka couchsurfing, 2 éjszaka tengerparti föveny, 1 éjszaka sátrazás

Összes elköltött pénz: Kb. 20.000 Ft, ebből étel és ital kb. 14.000 Ft, tömegközlekedés kb. 6.000 Ft.

Lestoppolt járművek száma: 19 db, ebből személyautó 12 db, kamion 5 db, furgon 2 db.

Legnagyobb távolság egyetlen járművel: Kb. 180 km (Rijeka - Zágráb)

Legkisebb távolság egyetlen járművel: Kb. 6-8 km (Pécs előtti körforgalom - Pécs belváros)

Leggyorsabb fuvarszerzés: Kb. 1 perc (Rijekából ki)

Leghosszabb fuvarszerzés: Kb. 3 óra (Rovisceből ki)

Kóstolt helyi ételek: 2 (csevap, "Kaptol" kolbász babbal)

Kóstolt helyi italok: 5 (sörök: Karlovacko, Ozusjko, Pan, Medvedgrad, rövid: Pelinkovec)

Meg kell hagyni, igen spórolós volt az utazás, májkrémet és pékárut ettünk a legtöbbször, ebéd nélkül, de ezért is sikerült ennyiből megúszni. Fürödtünk a tengerben, világot láttunk, nyaraltunk, jól éreztük magunkat. A stoppolást ezentúl felveszem a lehetséges utazási módok közé, de csak akkor, ha fix szállást találok a helyen, ahová megyek. Magyarországon viszonylag könnyű fuvart kapni, Horvátországban már csak forgalmas helyeken működik, viszont a horvát kamionosok nagyon sokszor megállnak. Az autópálya fizetőkapuknál elvileg tilos stoppolni, de ha nem rendőr orra előtt csinálod, senki sem szól érte. Tábla nélkül nincs értelme kiállni. Ha valahová órák óta nem vesznek fel, érdemes közelebbi helyet kiírni, aztán még közelebbit. Valaki úgy is megáll majd. A horvát tengerpart piszok drága, a tömegközlekedés magyar árakon mozog, a parton mindenki beszél angolul, az ország belsejében viszont csak elvétve. Úgy tűnt, hogy a horvátok szeretik a magyarokat, csak egy részeg roviscei fiatal fejezte ki nemtetszését, de hülye mindenütt van. A couchsurfing ismét nagyon hasznosnak bizonyult, Zágrábban és Pécsett is nagyon hangulatos, és kevésbé ismert helyekre vittek el minket a házigazdák, és segítettek mindenben. A tengerparton tapasztalt némaság azonban szokatlan. Summa summarum: Megérte!

Sok. Nem az ágy hiánya zavar. Nem is a fejem fölötti tetőé. A part menti zuhanyzókban tisztálkodni is lehet. Elvagyok én így, nincs gond, de az, hogy a cuccomat folyamatosan cipelni kell, az egy idő után sok. Először fordult elő, hogy couchsurfingen nem kaptunk semmiféle szállást, még választ is alig. Írtunk legalább négy közeli városba, sikertelenül. A legnagyobb gond, hogy meg van kötve az ember keze-lába. Nem tudsz elmenni bulizni este, még fürdőzni is szinte külön-külön kell, nincs városnézés, meg kirándulások, meg csakúgy sörözések, mert a házadat a hátadon cipeled. Ezért döntöttünk úgy, hogy másnap hazaindulunk, ma meg elverjük különböző luxuscikkekre a durván megspórolt pénzünket. Így reggel ásványvíz helyett gyümölcslevet vettem, a májkrém és a pékáruk mellé pedig még egy joghurtot is (méghozzá bele lehetett a csokigolyókat külön önteni, tudjátok). Tobzódtam a javakban. Két sört is megittam egy netkávézóban, alig került ötszáz forintomba darabja. A buszon azért mégis spórolni akartunk, szóval átsétáltunk egy közeli faluba, Voloskoba. Na a séta alatt egy fél napnyi kínszenvedést értek. Tíz kilométer, többnyire felfelé, rekkenő hőség, hátunkon a csomagokkal. Útközben még megálltunk egy hamburgerre meg egy korsó hűsítőre, és mire végre megérkeztünk a célhoz, szinte beleestünk a tengerbe. Gyönyörű kis falu, sokkal szebb, mint Rijeka, de az autópálya miatt vissza kellett térnünk a nagyvárosba. Eszünk ágában sem volt ismét gyalogolni, így vettünk reggelit, aztán felszálltunk a hármas zónába tartozó járatra, ami jegyvásárlásnál derült ki, hogy mit takar. Háromszoros árat az egyes zónához képest. Ennyit gyalogoltunk hát, hogy még a busz is zónákat lépett basszus. Lényeg, hogy tökéletesen elfogyott a pénzünk. Úgy értem, hogy teljesen. Összesen hét kuna volt kettőnk zsebében. 260 forint.

Mivel ez a busz nem állt meg ott, ahol mi szerettük volna, ezúttal egy focistadion melletti partszakaszon aludtunk. Pár fiatal nem messze tőlünk italozott, aztán vagy éjjel kettőkor jött valaki kutyát sétáltatni. Nem tűnt úgy, mint aki először lát utazó csöveseket. Reggel hatos ébresztőóra, a terv ugyanis egy nap alatt teljesíteni a Rijeka-Budapest távot. Felvettünk egy kis pénzt, az még elég volt egy kis vízre, kávéra, meg egy buszra, ami kivisz minket a város széléig. Igen ám, de a megkérdezett hat emberből nyolcan mondtak tízféle lehetőséget. Megpróbáltunk először a távolsági buszokra felkéredzkedni a fizetőkapuig. Nem vittek el. Kigyalogoltunk egy széles úthoz, ahová ki volt írva, hogy Zágráb. Fél óra, vagy több után, egy arra járó nő mondta, hogy csak a hülyék mennek erről Zágrábba, és hogy örökké itt fogunk állni. Igaza lehetett, ugyanis az úton olyan gyér forgalom volt, mint egy harmadrangú mellékutcában. Átmentünk hát egy buszmegállóba, ahol két lehetőségünk maradt: Ötös busz, kivisz minket ide meg ide, a nagy áruházaknál szálljunk le, amikor sok van, ott kell leszállni és ott jó lesz. Kettes busz, kivisz minket, hát, eddig és eddig, hol is szálljatok le, amikor véget érnek a házak, na ott. Ott megy az autópálya, csak át kell vágni a réten. Mondom, autópályán nem igazán lehet stoppolni. Hát igen, kicsit vissza kell gyalogolni. Ezek után a kisebbik rossznak hangzó variációt választottuk, és az ötös busszal mentünk. Amint leszálltunk, kiderült, hogy ez is ugyan olyan szar helyzet. Két út torkollt egymásba, legtöbben fentről kanyarodtak Zágráb felé, de fentről egész egyszerűen nem volt ideális hely a stoppoláshoz, végig szalagkorlát, leállósáv nélkül. A főváros felé vezető út legelején óriástábla: NO AUTOSTOP. Hoppá. Kétségbeesve próbáltunk helyet keresni, káromkodtam, mint a kocsis, izzadtam, mint egy ló, szomjaztam, mint egy szivacs. Akkor nem szerettem épp stoppolni. Jól van, nem maradt más választás, ahol kirakott a busz, oda visszamentünk, és felraktuk a ZAGREB táblát, ha kell estig itt maradunk, de a gyaloglásból elég. Fél tizenegy volt. Négy és fél óránkba került kijutni Rijekából, és kiállni egy szar helyre. Egy percen belül felvettek.

Iszonyatos nagy mázli volt ez a fuvar. A magyar rokonokkal (baráttal?) is rendelkező bácsi kihozott minket a fizetőkapuig, ahol rövid időn belül egy közvetlen járatot kaptunk a fővárosba, ráadásul a sofőr beszélt angolul. Hát, igen hamar a szívemhez nőtt a figura, azzal kezdett, hogy Beer?, és vette ki a jéghideg söröket a hűtőjéből. Motoros volt, meg kamionos, imádta az olasz sportkocsikat, utálta a magyar rendőröket, rockzenét hallgatott, és azt csinálta amit szeret. Óriási motorostúrákról mesélt, meg kalandokról, amibe keveredett, és meghívott a klubjuk találkozójára, ami egészen nívós rendezvény, csak példaként, két éve a ZZ Top is fellépett. Mellesleg ő a klub vice prezije. Telefonszámot cseréltünk, elbúcsúztunk Zágráb előtt, ő tovahajtott a kamionnal keleti irányba, mi meg maradtunk a fizetőkapunál a tűző napon. Na itt megint rendesen szívtuk a helyzetet, ugyanis legalább nyolc, de inkább tíz kapun engedték felénk a forgalmat, mi meg maximum a harmadikig merészkedhettünk be, de lényegtelen volt, mert a szélső sávokat senki sem használta, még a kamionosok sem, akikbe minden reményünket vetettük. Nagy nehezen aztán megállt egy fákat szállító teherautó, elvitt ahhoz a fizetőkapuhoz, ahol a magyarok jönnek vissza a tengerről, és újra reményteljes lett a szituáció. Hatalmas HUN felirattal vártuk őket, és ez be is jött. Mondta az úriember, aki megállt nekünk, hogy szó nélkül hajtott volna el mellettünk, de aztán meglátta a feliratot, és megállt. Elmesélte, hogy míg nem voltunk, hajléktalanok ásták el egymást Budapesten, vagy négy hullát talált a rendőrség, a csövesek meg zarándokolnak el, és senki sem tudja, hogy hová mennek. Hát mondom, nem állt meg az élet itthon sem. Nagykanizsa után, egy benzinkútnál tett ki minket. A reggeli elakadáshoz képest tökéletes időt jöttünk. Kis erőgyűjtés, majd kezdődhetett a házalás az autósoknál, pár percen belül ismét lett fuvarunk, méghozzá a Balaton északi partjára, Zánkára. Igaz nem az autópályán, de már mindegy volt, csak legyünk egyre közelebb a fővárosunkhoz. Itt határoztuk el, hogy mivel ennyire jól spóroltunk, Tihanytól hazamegyünk vonattal. Sötétedett, és nem volt kedvünk megint a szabad ég alatt aludni. Még egy utolsó stoppolással eljutottunk Balatonalmádiba, így itt vettük meg a jegyeket, meg azon nyomban két sört, és félig alva végigzötykölődtük az utat, közben összehaverkodtunk egy Balaton körbetekerésről hazafelé tartó sráccal, majd körülbelül fél egykor, frissen zuhanyozva, bekajálva, tiszta ruhában beleájultunk az ágyba. Reggel hazabuszoztam, és ezt a bejegyzést már a saját gépemről írom. Kilenc napot töltöttem az úton, és ahhoz, hogy ne utáljam meg a világot, kell már ez a pihenő. De meg kell hagyni, nem volt egy utolsó élmény!

 A Zágrábban töltött harmadik napunk annyira gagyi volt, annyira semmilyen, hogy meg sem érdemelné, hogy bekerüljön a blogba. Viszont a racionális és jól áttekinthető blogvezetés híve vagyok, és nem viselném el, ha a hiányos matematikatudásomnak tulajdonítanátok, hogy a negyedik nap után a hatodikra ugrok. Így elmesélem, hogy jó turistákhoz méltón végigsétáltuk a látványosságokat a horvát fővárosban, mutogattunk a magas templomokra meg rácsodálkoztunk a rácsodálkoznivalókra. Nagyon szép a város, bla bla. Lapozzatok fel egy erről szóló könyvet, vagy guglizzátok ki. Aztán hazamentünk a szállásunkra, leköltöztünk a pincébe, mert a család maradék része visszatért, és family guyt néztünk. Ugye ez az a nap, amikor minden bolt zárva volt, kész szerencse, hogy egy talponevőben akkora grill hamburgert találtunk, meglehetősen olcsón, hogy majdnem belerokkantunk, mire megettük. A csapból meg folyik víz. Mivel a pince is meglehetősen sok szúnyog otthonául szolgált, úgy döntöttem, nem szenvedek végig még egy estét, és felállítottam a sátrat bent a szoba közepén. Így maradt a bőrfotelek helyett (luxuspince, mert a couchsurfingeseket amúgy is itt szállásolja el Filip) a kemény föld, de csípés nélkül megúsztam. Ennyit Zágrábról.

Másnap végre elkezdhettünk a tenger felé nyomulni. Az autópálya felhajtójánál tíz perc után felvett egy szerb kamionos, hatalmas figura, verte a légkondit, mer nem működött, meg a hasán felhúzta a pólót, úgy vezetett. Hát az a bendő is látott már pár korsó sört. Mindenesetre egészen Rijekáig hozott minket, már csak be kellett stoppolni a városba, és ez is megvolt tíz percen belül. Először egy rendőrautó előtt akartunk fuvart szerezni, de ránkvijjogtak a különböző hangú kürtjeikkel, így mint egy hülye, odamentem, hogy lehet-e itt stoppolni. Kommandósok voltak, ahogy közeledtem, kinyílt a hátsó ajtó és kinézett még egy katona, méghozzá egy elég nagy puskával a kezében. Mondták, hogy itt nem lehet. Kérdeztem, hogy a másik úton lehet-e. Ott lehet. 

Megérkeztünk hát a tengerpartra, egy óriási kikötőbe. Az "esetleg" szállásunk időközben módosult "tutinem" szállásra, így elkezdtük a padokat nézegetni, hogy mégis hol kéne felváltva aludni este. Megkérdeztük a helyieket, hol lehet fürdeni, buszoztunk kicsit a partig, aztán az indulásunk utáni hatodik nap, délután három órakor teljesítettem az elsődlegesen kitűzött célt: Fejest ugrottam az Adriai-tenger lágy hullámai közé. Ha már leértünk a tengerpartra, el sem akartunk menni, egész délután fürödtünk, meg napoztunk. Van mellettünk egy uszodakomplexum, legalább három feszített víztükrű medencével, óriási boltívre felszerelt reflektorokkal, meg úgy általában nagyon rendben. Úgy határoztunk, hogy a parton fogunk aludni, a fövenyen, a hatalmas uszoda jótékony fényének szélén. Megvacsoráztunk (májkrémes kenyér), majd elfoglaltuk a szállásunkat. Beszélgettünk még vagy fél tizenegyig, aztán a tenger felől jövő széltől hálózsákba menekülve elaludtunk. Az éjszaka eseménytelenül telt. Reggel egy falkányi macska figyelt minket a távolból, meg sirályok ordibáltak a fejünk fölött, aztán a Nap hamar kiűzött a takaró alól, és csak bámultam bele a tenger végtelenjébe. Próbáltam magamba szívni amit látok, feldolgozni az egész hetet, élményeket raktározni, tapasztalatokat elemezni. Azt hiszem, erre csak akkor leszek képes, ha hazaérek. Nem akarok több pénzt váltani, hosszú távon nem lehet bírni a csövezést, és a környéken sehol sem kaptunk ingyen szállást. Szinte vissza sem írtak az emberek. Az ezerkilós táskákkal pedig nem olyan kényelmes élni. Ma még lestoppolunk Lovranba, vagy az egyik környékbeli faluba, aztán holnap reggel valószínűleg hazafelé vesszük az irányt. Egy hete vagyunk úton, és az elsődleges célokat teljesítettük. Vár a Megye, Zsákos Bilbó.

Nem vagyok túl jó alvó. Felkelek a legkisebb neszre is, egy regimentnyi szúnyog pedig bőven túl van a legkisebb nesz fogalmán. Vérszívó szörnyetegek, okosan, támadásaikat előre felépítve jöttek, hangtalanul, mint a lopakodók, és gyorsan, mint a sugárhajtású gépek. Annyit éreztem, hogy viszketni kezd egy testrészem, aztán még jobban viszketett, meg még jobban. Ráadásul bármikor odacsaptam egy folyamatban lévő szívás helyére, a mocskos dög már tova is libbent. Más taktikájuk van, mint az otthoni szúnyogoknak. Egyfajta gerillaharcosok, megmarnak, aztán azonnal tovább is repülnek, sokszor, kicsiket támadva, aztán visszabújva a rejtekhelyükre. Egész éjszaka küzdöttem velük, kétségbeesve, kilátástalanul. Hazai pályán voltak, én meg csak betolakodtam ide, így megmutatták, milyen a helyi szúnyogok mentalitása. Az egyetlen jó dolog a kis csípéseikben az, hogy viszonylag hamar elmúlik a viszketés. Nem ez volt életem legkényelmesebb éjszakája. Mindenki mindig mindent nyitva hagy, nem zárják a kapukat, nincsenek kerítések, se szúnyogháló. A horvát rovar- és bogárvilág jelentős hányadát megismerhettük egyetlen este alatt. Otromba felderítő molylepkék, lassú kitinpáncélos földi tankok, mély hangon zúgó nehézbombázók, csáppal megáldott szöcskék, és gyorsan iszkoló futrinkák tették tiszteletüket a nappaliban és a szobánkban. Egyik sem zavart, kivétel a rohadt szúnyograjok. Este némán rájuk is ordítottam: Dögöljetek meg mind! Nem tették.

Még mindig Zágrábban vagyunk, sőt, a mai nap nem is indulunk tovább. Horvát nemzeti ünnep van, többen javasolták, hogy ne most akarjunk stoppolni, mert mindenki a fővárosba jön, és senki nem megy el. A boltok zárva, az élet meg őrlángon. Ráadásul egy lány keddtől esetleg el tud minket szállásolni Rijekában, az meg pár órányi stoppolásra van, szóval kedd délelőtt elég elindulni. Holnap lépünk hát újra az útra. 

 Filip egy állat. Biztos, hogy BZCT tag. A profiljából már láttuk, hogy nem lesz vele gond, aztán mikor agymásnaposan, az ágyából fekve és magyarázva köszöntött minket, majd bevallotta, hogy reggel fél nyolcig ittak, már tudtam, hogy unatkozni nem fogunk. Kért még délután pár órát aludni, aztán mentünk a városba. Étteremben kajáltunk, mint az urak, aztán egy padon söröztünk, mint a csövesek. Mindkettő tetszett. Amit a kajára elvertünk (sült kolbász meg bab, saját Medvedgrad sörrel, piszkosul finom), a pián megspóroltuk, két literes strapa lővenbroj volt a menü, meg valami Palinkovec nevezetű keserű mérget is kóstoltunk Filip javaslatára, hát nem lett a kedvenc röviditalom. Egyébként egy népkerti sétányhoz hasonlító helyen ittunk, tele lett fiatalokkal, meg egy art kiállítás is zajlott, láttam pár gyönyörű festményt, valami zene is szólt, na az a lány inkább gyakorolna még egy hangszigetelt garázsban. Itthon még megnyaltuk a hazulról hozott pálinkát is, úgyhogy egészen könnyedén aludtam el.

Ma grilleztünk Filip nagyszüleivel, nagyon aranyosak, degeszre ettük magunkat, de még tömték volna belénk a csevapot meg a sült csirkeszárnyakat. Tényleg nagyon jól laktunk, hvala szépen. Forróság van, szóval lementünk fürdeni egy közeli tóhoz, de érdekes módon alig úszkáltak benne. Magyarországon biztos, hogy tömve lenne, de Filip szerint a zágrábiak sznobok, és ha van tengerük, nem akarnak tóban fürdeni. Hát szerencsére mi nem vagyunk ennyire válogatósak, nagyon jól esett a hűs víz. Házigazdánk mesélt még egy-két érdekes sztorit. Egy tag shotgunnal (éles töltényekkel) lőtt egy csapat gyerekre, mert loptak az almafájáról. Az egyiknek a hátába fúródott, a másiknak a lábába a golyó, a pali meg most vár az ítéletre. Ettől függetlenül békés környéken vagyunk, csupa nagy családi ház áll mindenhol, a város zaja meg nem hallatszik ki idáig. Zágráb egyébként egészen szép, én meg is lepődtem, figyelnek a tisztaságra is, az utak szélesek, a tömegközlekedés okosan megoldott, szóval sajnos az összes előítéletemet és fröcsögésemet kukába kellett hajítanom. Persze Filip mondta, hogy itt is van nyócker, ahová szerencsésebb nem bemenni, és mivel nem is mentünk, csak a szép részét láttuk. 

Lényeg, ami lényeg: Zágráb jó, a nyaralás jó, minden jó, csak a pénztárcáink vastagsága nem jó, de kitartunk, ameddig tudunk. Holnap tovastoppolunk Rijekáig, vagy kitudja hová, szállásunk egyelőre nincs, de hozza élet.

Mármint a stoppolás. Na most volt szerencsénk kipróbálni a kellemetlenebb részét is. Miután Pécsett megittunk két sört a Bor és Grillnapokon, reggel korán keltünk pénzt váltani, meg tömegközlekedni a városhatárig, így mire kijutottunk, csakúgy, mint előző nap, tizenegykor lobogtatta meg a szél a Barcs feliratos táblánkat először. Öt perc múlva már egy Ladában robogtunk az országhatár felé, a bácsi nagyon jófej volt, járnak Mezőkövesdre traktorokkal, méghozzá 18km/h végsebességű gépekkel, három nap az út. Ez aztán a teljesítménytúra. Kihozott minket egészen a határátkelőig, mi meg átsétáltunk Horvátországba. Aztán sétálhattunk még vagy négy kilométert, mire ideális helyen kezdhettünk stoppolni. Viszonylag még ez is gyorsan ment, a sofőr egy kukkot sem tudott angolul, mi meg még kevesebbet horvátul, úgyhogy a mutogatós beszélgetés maradt. Hatalmas üvdrivalgás és heves bólogatás kísért minden egyes megértett szót. Virovitica-ig hozott minket, ahonnan kamionstoppal jöttünk tovább, kommunikáció most is az ősi módon, közben az öreg nyerges Merci komótosan falta a kilométereket. Mindenki, akit kérdeztünk a Durdevac - Zágráb útvonalat javasolta, mondván a leggyorsabb és legrövidebb. Na igen. Autóval lehet. Stoppal korántsem. Egy Durdevac utáni leállóban már jó háromnegyed órát töltöttünk el, mikor ismét egy kamion, sőt, ismét egy Mercedes vett fel minket. Tiszteltetem a gyárat, amiért ilyen jószívű sofőrök nevelődnek a volán mögött. Sajnos az új fuvarosunk sem tudott angolul, de németül igen, csak mi nem. Összeszedtem minden némettudásomat, és a jó félórája kanyargó útra mutatva mondtam neki: Strasse gut for motorrad! Ja, mondta nevetve, majd tovább bámultunk ki az ablakon. 

Bjelovar előtt tett ki minket, neki a városban volt dolga, a mi utunk pedig vezetett tovább az elkerülőn. Na most ezen az úton olyan egészséges százhúsz-harminc körül mászkáltak az autók, és két és fél óra kétségbeesett stoppolás után a tűző napon feladtuk, és elindultunk gyalog Bjelovarba. Itt kaptunk egy fuvart a főtérig, ráadásul perfekt angoltudással rendelkezett a sofőr, megmutatta, melyik útról stoppoljunk Zágráb felé, meg hogy hol tudunk enni és inni. Vizünk semmi, kajánk semmi, igen hasznos információk birtokosai lettünk hát. Mire megvacsoráztunk (zsömle és kolbász) épp este hét óra lett. Kiálltunk az út mellé, de megint egy órába telt, mire valaki megállt, Mirkó, aki egy durva figura. Elindult a kocsival, egy szót sem értett abból, amit mondtunk neki, mi meg csak annyit, hogy mielőtt elvisz minket Vrbovecig, meg kell állnia egy kocsmában, hogy igyon egy sört. Reméltük, hogy nem értjük jól, de jól értettük, így húsz perc múlva Mirkó befarolt a kedvenc helye elé Rovisce falucskájában, és beinvitált minket is. Én segélykérően odamentem négy fiatalhoz, hátha tudnak angolul, sofőrünk azonnal ott termett, és mondta, hogy bátran üljünk le hozzájuk. Jólvan, ezek is ismerősei, hát egye fene, leültünk. Szerencsére az egyik lány beszélt angolul, így az ő asszisztálásával végre Mirkó is kibontakozhatott. Nos ennek az lett a vége, hogy minimum négy kör sört fizetett mindenkinek, és egyre gyakoribb koccintgatással adott nyomatékot a nagy barátságunknak. Az asztalnál tényleg mindenki nagyon jó fej volt (a tolmácsunk meg még jesz! is), szóval kellemes estének ígérkezett, azt leszámítva, hogy besötétedett, és rohadtul nem volt szállásunk. Szerencsére ez hamar megoldódott, a másik lány ugyanis a szembe házban lakott, és mondta, hogy nyugodtan elsátrazhatunk a kertben. Mirkó is örült neki, állítása szerint így már megnyugodott és jó helyünk lesz. Tényleg csupaszív ember volt, elköszönéskor legalább háromszor ölelt végig bennünket, a számát meg megadta, ha bajba kerülnénk hívjuk fel. Igaz, hogy egy szavunkat sem értett. 

Elháltunk hát a sátorban a ház mögött, teljesen nyugodt éjszakánk volt. Reggel a stoppolás ott folytatódott, ahol abbamaradt. Ezerötszáz fős falu, kegyetlenül leszarta mindenki, hogy mi hová igyekszünk, így egyre közelebbi települések nevét írtuk fel a táblácskánkra. A nő, akinek a boltja előtt próbálkoztunk, hozott nekünk kávét, ráadásul beszélt angolul, és elmondta, hogy innen el kell jutnunk, mert a falu egy halál. Felírtuk a térképen legközelebbi település nevét, és vártunk a csodára. Ez a csoda egy fiatal srác, és Opel Vectrája kettősében érkezett meg, mindössze két és fél órával a reggeli kiállásunk után. A térképen haladtunk fél centit, Zabnoig. Itt aztán ismét ránk mosolygott a szerencse, közvetlen járat Zágrábig, ráadásul miután nagy nehezen elmagyaráztuk a sofőrnek, hogy a vasúti pályaudvart keressük (lapra rajzolt vonat, hu-húúú-hu-húúú), egy az egyben oda is vitt minket. Utána kis villamos, kis busz és most itt vagyok, frissiben zuhanyozva, bepakolva a hűs szellő járta szobánkba, patyolattiszta ruhában, Zágráb külvárosában egy hatalmas kertesházban. Zöld a fű és kék az ég. Fúh.

A reggel nyolcas indulásból lett reggel tíz is, a BKV-val pedig tizenegyre végeztünk. Ekkor álltunk ki az érdi felhajtónál a körforgalom elé, mert hát az autópályára csak ne gyalogoljunk fel. Kis Pécs táblácska, aztán okosabb ötletnek tűnt az M6 felirat, na erre már haraptak is, 20 perc alatt lett egy fuvarunk, méghozzá Bajáig, így az út jelentős részét le is győztük. Egy lányát meglátogató anyuka, és a lány barátnője szántak meg minket, aztán elbeszélgettük az időt, a kilométerek meg mentek. Kitettek minket egy benzinkútnál, méghozzá jelentős kerülőt bevállalva, köszönjük szépen innen is. A kútnál megláttam egy magányosan ebédelő nőt egy kombiban, hát miért ne, és ismét mázlink lett. Egészen egy Pécs előtti körforgalomig hozott minket, felajánlva, ha nincs hol aludni, mehetünk hozzájuk is. Neki is köszönjük szépen. Kettő nullára vezettem a stopversenyben, így Leán volt a sor, húsz perc után pedig ismét egy autóban robogtunk, be egészen a belvárosig. A fuvarért a sofőr úrnak is jár a köszönet.

Ennyi. Gyakorlatilag fennakadás nélkül, pár óra alatt Pécsett voltunk, ekkora mázlija csak a kezdőknek lehet, vagy a született stopmestereknek. Nálunk ugye az első lehetőség az adott. Fejenként ezerkilós (vagy több) táskáinkkal nekivágtunk a belvárosnak, na most figyelj, ismétlem belváros, gyros pita, háromszázhúsz, hot-dog kettőnyolcvan, sétálóutca korsó Carlsberg, kettőnyolcvan! Menü ötnyolcvan. Pécs egy fasza hely. Eztán lepakoltunk a szállásunkon, nagyon hangulatos hely, szocreál poszterekkel, jófej tulajjal és ittlakókkal, kiülős résszel, low-budget, de nagyszerű megoldásokkal. A táskáktól megszabadulván gyakorlatilag felrepültünk majdnem a pécsi TV-toronyig, lejártuk a lábunkat, ettünk a kihagyhatatlanul olcsó gyrosból (finom is ráadásul, ez már-már pofátlanság), most pedig indulunk fogyasztani. Persze csak ésszel, hiszen holnap Zágrábig kell elverekedni magunkat. Ha fele ilyen szerencsénk lesz, akkor gond egy szál se.

Reggel van és nem fog az agyam. Nemsokára útnak indulunk, csak a hová és a hogyan kérdéses. Az alapkoncepció: stoppal, couchsurfingelve (www.couchsurfing.org), így spórolván a két legdrágább tényezőn, a benzinen és a szálláson. Na meg ki tudná jobban bemutatni az adott városra jellemző hangulatot, mint a helyi fiatalok? Minimum pénz, a lehető legtöbb kalanddal. Elsődleges célunk elérni a horvát tengerpartot, aztán hozza élet. 

Ma lestoppolunk Pécsig, és az estét ott töltjük. Indulni is kéne.

Megpróbálunk folyamatos jelentéssel ellátni titeket, persze ez net- és szerencsefüggő.

Kezdésnek ennyit, most pedig VÓVÓVÓÓÓ!

Fekszem az elsötétített szobám közepén, a ventilátor az arcomra irányítva keveri a hűsítő levegőt. Az épület belsejében is elviselhetetlen a forróság, kimenni eszemben sincs. Kövér izzadságcsepp folyik végig a halántékomon. Pedig volt már idén melegebb is. Akkor mégsem zavart. Sőt! Élveztem. Bár négyezer kilométert vezetnem kellett hozzá.

Törökország, autóval. Nagy kaland, nagy tervek, nagy csomagok. Kis autó. Begyömöszölődünk. Kész szerencse, hogy az eredeti négy ember helyett csak hárman megyünk, így még levegőt is kapni. A hőmérséklet bőven harminc fok fölött, így egész úton használjuk a tönkretehetetlen légkondit, azaz a négy ablakot tövig letekerve. Hátránya, hogy a százharmincas tempó menetszele gyakorlatilag süketté tesz mindenkit, és szegény benzinkutasokkal, boltosokkal ordítva kezdünk el beszélni. (Egymással is, de az nem tűnik fel, hiszen süketek vagyunk) Továbbá, az is kellemetlen, hogy egy pólóval, egy kendővel és egy kis kéztörlővel kevesebb lesz. Persze ezek fogyó eszközök.

Kétnapnyi utazás után végre lerakom a kocsit. El sem hiszem, hogy ágyon alszok, hűvösben, csöndben. Egy nagyobb városban vagyunk, lakossága több mint hatszázezer fő. Mellette egy katonai reptér. Egész napos háború szimuláció. Hamar rájövünk: amint meghalljuk a vadászgép hangját, fél percre abba kell hagyni a beszélgetést, vagy kézjelekkel kommunikálni. Meg lehet szokni. Legalábbis a házigazdánk ezt állítja. A város hangulata egyébként elragadó, nem a turistákra szabott Isztambul, hanem hamisítatlan Törökország. Pár nap elteltével azonban a kánikula és a vízhiány cselekvésre kényszerít minket. Leautózunk a tengerpartra. A nyaralás legjobb döntésének bizonyul.

Egy gyönyörű félsziget, kis török falvakkal, köztük szinte csak földút, lélegzetelállító öblök, magasba ívelő sziklák, hűsítő, tiszta tenger. Békésen pihenő birkanyájak, és az egyszerű emberek mindennapi élete. Ha idecsöppensz, te is a falu lakója szeretnél lenni, és semmi másra nem vágysz, mint egy kis tengerparti házra, átborozott délutánokra a szomszédokkal a lugas alatt, hosszú sétákra a parton, mezítláb, hogy a délutáni napfényben fürdő hullámok körbeöleljék a lábaid.

Négy napot töltöttünk itt, messze a nyüzsgéstől és a rohanástól. Kagylót szedtünk, kirándultunk, menekültünk jégeső elől és szállás híján aludunk a kocsi mellett, a szabad ég alatt. Ültünk esténként a homokban, a tengert bámulva, és nem kellett szólnunk ahhoz, hogy megértsük, mit érez a másik. A szavak csak elrontották volna a pillanatot, amikor a végtelen világban, a végtelen tenger és a fölénk festett végtelen csillagos ég között valahol, végtelenül szabadok voltunk.

Újabb izzadságcseppek gördülnek alá a homlokomról. A ventilátor kétségbeesve próbálja tenni a dolgát, de ami sok, az sok. Milyen jó lenne most az a tengerparti kunyhó…

Felfedezni a felfedezetlent, bejárni a járatlant, embereket, életeket megismerni. Kultúrák kavalkádjában keresni azt a  kimondhatatlan érzést. Amikor úgy érzed, ma új dolog történt. Több lettél. Jobb, vagy rosszabb, de több. K, mint kaland.