Ingervadász

Nem vagyok túl jó alvó. Felkelek a legkisebb neszre is, egy regimentnyi szúnyog pedig bőven túl van a legkisebb nesz fogalmán. Vérszívó szörnyetegek, okosan, támadásaikat előre felépítve jöttek, hangtalanul, mint a lopakodók, és gyorsan, mint a sugárhajtású gépek. Annyit éreztem, hogy viszketni kezd egy testrészem, aztán még jobban viszketett, meg még jobban. Ráadásul bármikor odacsaptam egy folyamatban lévő szívás helyére, a mocskos dög már tova is libbent. Más taktikájuk van, mint az otthoni szúnyogoknak. Egyfajta gerillaharcosok, megmarnak, aztán azonnal tovább is repülnek, sokszor, kicsiket támadva, aztán visszabújva a rejtekhelyükre. Egész éjszaka küzdöttem velük, kétségbeesve, kilátástalanul. Hazai pályán voltak, én meg csak betolakodtam ide, így megmutatták, milyen a helyi szúnyogok mentalitása. Az egyetlen jó dolog a kis csípéseikben az, hogy viszonylag hamar elmúlik a viszketés. Nem ez volt életem legkényelmesebb éjszakája. Mindenki mindig mindent nyitva hagy, nem zárják a kapukat, nincsenek kerítések, se szúnyogháló. A horvát rovar- és bogárvilág jelentős hányadát megismerhettük egyetlen este alatt. Otromba felderítő molylepkék, lassú kitinpáncélos földi tankok, mély hangon zúgó nehézbombázók, csáppal megáldott szöcskék, és gyorsan iszkoló futrinkák tették tiszteletüket a nappaliban és a szobánkban. Egyik sem zavart, kivétel a rohadt szúnyograjok. Este némán rájuk is ordítottam: Dögöljetek meg mind! Nem tették.

Még mindig Zágrábban vagyunk, sőt, a mai nap nem is indulunk tovább. Horvát nemzeti ünnep van, többen javasolták, hogy ne most akarjunk stoppolni, mert mindenki a fővárosba jön, és senki nem megy el. A boltok zárva, az élet meg őrlángon. Ráadásul egy lány keddtől esetleg el tud minket szállásolni Rijekában, az meg pár órányi stoppolásra van, szóval kedd délelőtt elég elindulni. Holnap lépünk hát újra az útra.